A legújabb trendeket követő, legmodernebb eszközöket és velük együtt a legfelfutottabb operációs rendszereket használó emberek már nem igazán találkoznak a nem is olyan régen még közismert „kék halál” jelenségével. Hiszen a Mac OS, vagy iOS, az Android, a Windows 7 (vagy a már születésekor elátkozott Windows 8) nem produkálja a jelenséget. Sőt a ma még viszonylag sokak által használt Windows XP operációs rendszer is egyre kevésbé hajlamos ezt a típusú hibát véteni futásában, különösen ha a legfrissebb szervízcsomagok is telepítve vannak.
De 5-10 évvel ezelőtt még mindennapos, de legalábbis hetenként ismétlődő jelenség volt a legtöbb Windows operációs-rendszert futtató számítógépen az, amikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra az egész képernyő jellegzetes kék színbe váltott, rajta rövidke sárgásfehér felirattal. Ami a legtöbbször valamilyen memóriacímzési hibára hivatkozott, és néhány meglehetősen hosszú számot is tartalmazott a címzési tartomány meghatározása végett. Ilyenkor nem volt más lehetősége a felhasználónak, mint a Ctrl+Alt+Del billentyűkombináció kétszer egymás utáni lenyomásával újraindítani a gépet, esetleg a beépített reset gombot, vagy power gombot is használhatta alternatíva ként. De semmi egyebet, mert a gép teljesen „halott” volt, semmire sem reagált. Hiába átkozódott az ember, ha éppen egy nehezen elért játékállásnál tartott a kedvenc játékában, vagy két oldalnyi gépelt szöveg mentését akarta éppen megoldani amikor elszállt a gép, esetleg éppen egy rendkívül érdekfeszítő csevejben volt része a Gyalogló IRC-n.
És, hogy miért írom le mindezt itt most? Azért, mert ez, az általam vezetett blog most nagyon ilyesmi szituációba került. Hiába, hogy az általam írt történet szálai éppen csak kezdenek egy izgalmas távlat felé futni és hiába, hogy van kedvem és ötletem írni és közölni a nyilvánosság felé, de a rendszer mégis lefagyni látszik. Ugyanis a fogadó oldal oly mértékben beszűkült, hogy gyakorlatilag talán már meg is szűnt. Egyre több olyan nap van, amikor a statisztikák szerint egyetlen látogató sem néz be a blogra és már a hétfőnkénti új fejezet sem hoz számottevő érdeklődést. Nem érzem úgy, hogy a történet laposodott volna el ennyire, de lehetséges. Az is lehetséges, hogy én írok hétről-hétre rosszabbul, de akkor szólhatott volna valaki már hamarabb is, hogy jobb lenne, ha nem erőltetném a dolgot. Mindenesetre bármiféle visszajelzés hiányában csak a bizonytalanságom tud határok nélkül fokozódni.
Mindezek okán úgy döntöttem, hogy bár folytatódik a történet, viszont egyenlőre csak a számomra, mert az írásával nem álltam le. De a következő hétfőn este nem teszek ki újabb fejezetet a blogra. Valószínűleg végleg lezárom ezt a rövid és nem túlságosan dicsőséges életű blogot. Természetesen ha az eddig visszafogott és csendes rajongók tömegei követelik a folytatást, akkor talán befolyásolható leszek a döntésemben, de természetesen tisztában vagyok vele, hogy ennek az esélye erősen a nullához konvergál.
Végül köszönöm mindazoknak aki eddig többé-kevésbé figyelemmel kísérték ezt a nem hétköznapi blog-kísérletet. További, izgalmas történetekben bővelkedő olvasmányokat és televíziós-, film élményeket kívánok mindenkinek.